Olvasósarok

A sógornőmtől kaptam egy hangos könyvet. Egyelőre betettem a kesztyűtartóba, mert fogalmam sincs, mit kezdjek vele. Ő egyébként a használhatatlan dolgok ajándékozásának bajnoka. Vénlány, ezért pótcselekvésként „meglepikben” zúdítja ránk a szeretetét. Volt, hogy kaptam tőle színes fürdősót, máskor meg egy könyvet az Ermitázsról, oroszul. Már gondolkodtam rajta, hogy egyik karácsonykor meglepem egy lejárt mozijeggyel, vagy egy családi strandbelépővel.

Persze olvasni imádok, de tudhatná, hogy nincs rá időm, úgyhogy a regények egyre jobban elmaradnak, és a helyükbe újságok lépnek. A lapokat gyorsan végigfutom, átpörgetem, nem telik vele az idő. Most itt ez a hangos könyv, amire ha lenne lehetőség, inkább olvasva tenném magamévá. Fogalmam sincs, hogy mit gondolt, amikor beletette a kosárba; egy este majd bekapcsolom a hifit, befekszem az ágyba, és könyvet hallgatgatok?
-Nem az ókorban vagyunk kisanyám!- kiáltanék legszívesebben, ahelyett, hogy a családi béke kedvéért jó pofát vágok a kis csomagjához- hát neked fogalmad sincs arról, hogy nagyjából kétezer ötszáz éve már nem felolvasásra írják a könyveket? Nem az agórán állunk a tömegben, hogy a szánkba rágják az irodalmat! Az analfabétizmusnak is kábé kétszáz éve vége! Ma már tömegével tudunk olvasni!
Egyébként is ki a fenének juthatott eszébe, hogy belemormogja a mikrofonba az Arany embert vagy a Kőszívű ember fiait? Maga Jókai már az előszónál elaludna rajta! Persze ha igényesen meg lennének csinálva, úgy, mint a rádióban, több színésszel, efektekkel, zenével, az egészen más lenne. Én tényleg szerettem anyámmal a Szabó családra gyúrni a fasírtot csütörtökönként, és a vasárnapi ebéd után kávéval a kezemben a kanapén heverészve a Kossuthon különféle hangjátékokat hallgatni! De az Arany ember erre nem való. Olvasásra írták, nem szájra. Így, ahogy van, csak monoton hang és dögunalom lehet. Kapásból halálra van ítélve.
Lehet, hogy odaadom Oswaldonak, a mexikói srácnak a klubból. Nemrég van itt, valami nő miatt, de máris szinte tökéletes a magyarja. Azért még keveri a szezont a fazonnal, és az akcentusán is van mit csiszolni, de ezen talán segíthet egy kis szépirodalom. Majd hallgatja, és együtt formálgatja Alföldi művészúrral a szép magyar szavakat.
Vagy Vércsének, az irodalom tanárnak. Nemrég volt érettségi találkozónk, szegény úgy megöregedett, alig lát már. A régi osztályteremben a naplót is fejből olvasta fel. Erőltetetten nézte a sárga lapokat, hogy leplezze fogyatékosságát, de a „K”-nál kétszer is tévedett. Ha nem látom, el sem hiszem, sosem gondoltam volna, hogy ez vele megtörténhet, mert nála a hátsó padokból is hiába próbáltunk volna puskázni. Aztán később, a vacsoránál, a vörösbor mellett könnyes szemekkel vallotta be, hogy amióta elvesztette a hírhedt éleslátását, aztán meg a férjét, unalmasan, magányosan telnek a napjai. Amíg élt az öreg, rendszeresen felolvasott neki. Imádta újra és újra hallgatni a klasszikusokat.
Lehet, hogy nem is hülyeség ez a hangos könyv dolog, csak épp nálam nem ért célt vele a rokon. Persze így volt ez a fürdősóval, meg az orosz könyvvel is, ezért maradtak félig becsomagolva a felső polcon porfogónak.
Na jó, egyelőre berakom a hifibe amíg Pestre érek, így legalább nem kell a Neo-ban azt a két barmot hallgatnom.