Szőkéknek lehet így is

Szöszi a nappaliban ült egy hatalmas babzsákban. Csend volt és nyugalom. – Az Ördögfióka a szomszédba ment játszani, most az egész délutánom szabad- gondolta.
Ritkán van így, egyedült tartja a frontot. Se apuka, se férj, se társ (csak hétvégén van ez egy kicsit másképp), ezért egyszerre anyuka, apuka, háziasszony, pénzkereső és egyetemista. Hétvégenként jár iskolába, azt reméli, az új tudástól majd megváltozik minden.



Most is egy feladat ültette a babzsákba. Tudósítani kell a Vacsoracsatáról. –Félek tőle, hogy nem lesz mit mondanom. Sosem nézek tévét, most azt sem tudom mi vár rám. Biztosság kedvéért berakok egy kazettát a videóba, hátha kétszer is meg kell néznem, ahhoz, hogy megértsem- árulta el.
Keresgélni kezdett a fiókban, nem tudta mit töröljön le. Az első nyaralást, ahol az Ördögfióka fogant, vagy a válás utáni fergeteget. Végül talált egy mindenest, amit még az ex neve fémjelzett. Gyorsan bedugta a magnóba-már sürgette az idő- de a kazetta ugyanazzal a mozdulattal vissza is érkezett a kezébe. Sokáig küzdöttek egymással, Szöszi kapcsolgatott, gombot nyomott, és közben fél szemmel már a képernyőt figyelte, hiszen elkezdődött a „Csata”. Végül bent maradt. Gyorsan visszahuppant a babba, egyik kezébe a tollat kapta, máris körmölte az első szavakat, a másikba a távirányítót, hogy a Rec gombot megnyomja. A felvétel nem indult. Még egyszer, erősebben, nem indult. Hátára fordította a távirányítót, lekapta a hátlapot, hogy megnézze van-e egyáltalán benne elem. Volt. Újra megnyomta, semmi. Közben a tévében már a vendégek megérkeztek, nem tudta kik és nem látta hogyan. A videóhoz ugrott, hátha a távolsággal van a baj. A magnó piros gombját is erőltetni kezdte, aztán a kettőt egyszerre. Közben elhangzott egy „nem hiszem el”, aztán egy-két „basszameg”, végül egy hangos „kurva anyád”, majd kopogtak. Hallatszott, hogy nem erős felnőtt kéz döngeti az ajtót. Az Ördögfióka jött haza.
Vele nem lehet tévét nézni, Vacsoracsatát végképp nem. Vele beszélgetni, játszani, aktívan együtt lenni lehet.
Szöszi finoman letette a kezében maradt tollat, mellé a bűnös távirányítót, és mindenről lemondva elment, hogy kinyissa az ajtót.
Két nap telt el és több internetes próbálkozás, de sehogy sem tudott az RTL rendszerébe belekerülni. Hol a silverlight, hol a regisztráció hiányzott, regisztráció után hol a jelszó, hol a felhasználónév nem stimmelt.
Péntek éjjel, a leadás előtt tizenkét órával, az utolsó internetkávézós próbálkozás után csüggedten, lemondóan vánszorgott Budapest utcáin. Végigpörgette magában mit ronthatott el, aztán hogy mit fog elrontani másnap az iskolában, de a gondolatai már nem álltak meg itt, szaladtak tovább az elképzelt sötét jövő felé. Aztán egy pillanatra megálltak-valahol az éhező újságíró és a halál között-és akkor beugrott valami. Nem más, csak egy kicsi, fekete, négyszög formájú lyuk, vagy inkább rés, vagy törés. A kép távolodott, a hézag egyre kisebb lett, már látszott, hogy az valaminek a hiánya, valami nagynak, valami egésznek a része. Végül megállt, és kirajzolódott, értelmet kapott minden. A videó kazetta kitört pöcke volt az, ami a felvételt akadályozta, amiért kikapcsolt állapotban visszajött a kazetta, amiért bekapcsolva azonnal elindult.
Szőkéknek lehet így is- gondolta, majd rántott egyet a vállán és a Vacsoracsata helyett tudósította önmagát.

Tovább...

A sógornőmtől kaptam egy hangos könyvet. Egyelőre betettem a kesztyűtartóba, mert fogalmam sincs, mit kezdjek vele. Ő egyébként a használhatatlan dolgok ajándékozásának bajnoka. Vénlány, ezért pótcselekvésként „meglepikben” zúdítja ránk a szeretetét. Volt, hogy kaptam tőle színes fürdősót, máskor meg egy könyvet az Ermitázsról, oroszul. Már gondolkodtam rajta, hogy egyik karácsonykor meglepem egy lejárt mozijeggyel, vagy egy családi strandbelépővel.

Persze olvasni imádok, de tudhatná, hogy nincs rá időm, úgyhogy a regények egyre jobban elmaradnak, és a helyükbe újságok lépnek. A lapokat gyorsan végigfutom, átpörgetem, nem telik vele az idő. Most itt ez a hangos könyv, amire ha lenne lehetőség, inkább olvasva tenném magamévá. Fogalmam sincs, hogy mit gondolt, amikor beletette a kosárba; egy este majd bekapcsolom a hifit, befekszem az ágyba, és könyvet hallgatgatok?
-Nem az ókorban vagyunk kisanyám!- kiáltanék legszívesebben, ahelyett, hogy a családi béke kedvéért jó pofát vágok a kis csomagjához- hát neked fogalmad sincs arról, hogy nagyjából kétezer ötszáz éve már nem felolvasásra írják a könyveket? Nem az agórán állunk a tömegben, hogy a szánkba rágják az irodalmat! Az analfabétizmusnak is kábé kétszáz éve vége! Ma már tömegével tudunk olvasni!
Egyébként is ki a fenének juthatott eszébe, hogy belemormogja a mikrofonba az Arany embert vagy a Kőszívű ember fiait? Maga Jókai már az előszónál elaludna rajta! Persze ha igényesen meg lennének csinálva, úgy, mint a rádióban, több színésszel, efektekkel, zenével, az egészen más lenne. Én tényleg szerettem anyámmal a Szabó családra gyúrni a fasírtot csütörtökönként, és a vasárnapi ebéd után kávéval a kezemben a kanapén heverészve a Kossuthon különféle hangjátékokat hallgatni! De az Arany ember erre nem való. Olvasásra írták, nem szájra. Így, ahogy van, csak monoton hang és dögunalom lehet. Kapásból halálra van ítélve.
Lehet, hogy odaadom Oswaldonak, a mexikói srácnak a klubból. Nemrég van itt, valami nő miatt, de máris szinte tökéletes a magyarja. Azért még keveri a szezont a fazonnal, és az akcentusán is van mit csiszolni, de ezen talán segíthet egy kis szépirodalom. Majd hallgatja, és együtt formálgatja Alföldi művészúrral a szép magyar szavakat.
Vagy Vércsének, az irodalom tanárnak. Nemrég volt érettségi találkozónk, szegény úgy megöregedett, alig lát már. A régi osztályteremben a naplót is fejből olvasta fel. Erőltetetten nézte a sárga lapokat, hogy leplezze fogyatékosságát, de a „K”-nál kétszer is tévedett. Ha nem látom, el sem hiszem, sosem gondoltam volna, hogy ez vele megtörténhet, mert nála a hátsó padokból is hiába próbáltunk volna puskázni. Aztán később, a vacsoránál, a vörösbor mellett könnyes szemekkel vallotta be, hogy amióta elvesztette a hírhedt éleslátását, aztán meg a férjét, unalmasan, magányosan telnek a napjai. Amíg élt az öreg, rendszeresen felolvasott neki. Imádta újra és újra hallgatni a klasszikusokat.
Lehet, hogy nem is hülyeség ez a hangos könyv dolog, csak épp nálam nem ért célt vele a rokon. Persze így volt ez a fürdősóval, meg az orosz könyvvel is, ezért maradtak félig becsomagolva a felső polcon porfogónak.
Na jó, egyelőre berakom a hifibe amíg Pestre érek, így legalább nem kell a Neo-ban azt a két barmot hallgatnom.

Tovább...

Egy kisbaba naplója

2010. február 24.
Hajnalban azzal ébresztettem anyukámat, hogy a fülébe ordítottam: RÉTEST!!!
Nem értem miért kellett letorkolnia. Ha halkabban mondom fel sem ébred…

November 20.Ma reggel apukám meg akart tanítani sziszegni. Én az ágy egyik végéből lestem mit csinál, ő pedig a másik végéből mosolygott rám és sziszegett. Mivel nagyon tetszett a dolog, megpróbáltam utánozni. Felsorakoztattam minden addig tanult hangot és szájmozgást, cuppantottam, nyálaztam, csattogtam, kattogtam, de sehogy sem akart sikerülni a mutatvány. Na erre csillant egyet a szemem, elrugaszkodtam, nekilendültem és tőlem (még!) meg nem szokott gyorsasággal átvágtáztam az ágyon. Meglendítettem a karom és pofon vágtam az apámat. Ha én nem tudok sziszegni, akkor ő se tudjon!

október 28.
Borzasztó dolog történt!
Berekedtem és elment a hangom. Így aztán nem tudom érvényre juttatni az akaratom. Hiába csérogok, senki sem hallja meg. Akkor megpróbálok sírni, de a siránkozásom én sem hallom meg, nemhogy a szüleim! Aztán felkapcsolok ordításra, mire végre bejön valaki és azt kérdezi: - Valami baj van, kicsikém?
- Hát köszi a kérdésed, csak annyi, hogy már fél órája a karodban szeretnék lenni ahelyett, hogy itt a kiságyban torzulok.
Hogy most mi lesz???


október 14.
Már olyan nagy vagyok, hogy az anyukám rám mer bízni egy kiflivéget. Vendégségben voltunk, amikor először megkínáltak. Beleültettek a hurcimba és a kezembe adták. Egyedül foghattam! Egy igazi gasztronómiai csodát éltem át! Nyálaztam, nyammogtam, haraptam, és közben élveztem az ízeket.
Miután anyukám meggyőződött róla, hogy ez nem veszélyes dolog, minden reggel kapok egyet. Sőt, a séták alkalmával is, amikor már nem bírok a babakocsiba maradni, ami persze újra a babakocsihoz köt.
Egy idő után anyu elbizonytalanodott bennem. Amikor nagyobb falatot harapok, és azt nyelés nélkül követi a következő és a következő, - mivel egyelőre a harapást jobban élvezem, mint a nyelést- el akarja vonni a figyelmem, hogy közben ne jusson eszembe újra harapni. Na ettől teljesen kiborulok! Eldobom a kiflikét (amit később megbánok) és elkezdek ordítani, hogy – tessék, vegye ki a falatot a számból, ha már úgy sajnálja tőlem! És amikor ezt meg is teszi, akkor én úgy halálra sértődöm, hogy már hiába akar új kiflivéget adni, nekem már csak azért sem kell!
És ez így megy minden reggel.
Most próbáljak meg nyelni is a harapás után, vagy ne legyek annyira sértődékeny?


szeptember 7.
Nőtt egy pattanás a derekamon. Produkáltam hozzá egy kis hőemelkedést és köhögést, máris bárányhimlőnek diagnosztizálták.
Szegény szüleim jól megijedtek, apukám már rohant volna kesztyűt venni, nehogy elvakarjam a kiütéseket, de a többi pötty csak nem jött. Az az egy is halványodott és a nagy ijedtség láttán a köhögést is inkább visszafojtottam. Bizonygattam, hogy nincs vész, egész nap visongtam és jó kedvet tettettem mire végre lenyugodtak a kedélyek.
De hogy lázam mitől volt? Lehet, hogy látens himlős vagyok?


augusztus 18.
Meguntam az egyedül létet! Állandóan arra várni, hogy visszaadják az elgurult labdát, hogy kiválasszák mivel játsszak és hogy csak messziről nézhessem a kihúzható fiókokat, a csábító hifit a sok gombbal, a hangfalat, a lelógó függönyt és a sarokban pihenő porszívót. És a konnektorokról még nem is beszéltem!
Szóval úgy döntöttem elindulok. Na nem a talpaimon- az még túl korai lenne –csak úgy, mint a katonák, kúszva. Először igen nehezemre esett összerendezni a mozgásomat, de egy hét alatt olyan tökélyre fejlesztettem új tudományom, hogy ma már átküzdöttem magam a gyerekszobából a nappaliba.
Úgy érzem enyém a világ!

július 30.

Megpróbáltak megnevelni a szüleim!
Babakocsival sétálni vittek. Egy darabig tűrtem a dolgot, higgyék csak azt milyen rendes babájuk van, de egy idő után betelt a pohár. Sírni kezdtem, de hiába. Nagyobb sebességre kapcsoltam, de üres fülekre talált. Végül már ordítottam mire végre kivettek. Mondtam nekik, hogy kár a gőzért, legközelebb megspórolhatnának nekem néhány könnycseppet!
Alig nyugodtam meg a kezükben, bementünk egy épületbe, ami valahonnan ismerős volt. Nagyon rossz érzés fogott el. Tudtam, hogy jártam már itt, de valószínűleg elég régen mert nem ugrott be semmi konkrét emlékkép, csak az a rossz érzés nyomasztott. Erre a szüleim letettek és elkezdtek vetkőztetni. Maradni akartok? – zokogtam, de mintha meg sem hallanák. Aztán rátettek arra a hálós nyavalyára ami úgy nyomja a hátam és akkor beugrott minden. Annál a kétszínű nőnél vagyunk aki először mosolyog, aztán meg szurkál! Gondoltam most észnél leszek és nem hagyom magam becsapni! Már akkor el kezdtem üvölteni amikor apu letett az ágyára. Kiabáltam is , hogy azonnal vegyen fel, ne hagyja, hogy bántson. Nyújtottam a kezem felé, de hiába. A nőci elkezdte nézegetni a lábaimat, biztos kereste a helyet hova szúrjon. Teljesen berezeltem. Összeszedtem minden erőmet és sikítottam, üvöltöttem, ordítottam ahogy a torkomon kifért!
Bejött. Apu felvett és kimentünk. Az öltözés közben sem hagytam abba, nehogy eszébe jusson utánam jönni. Ha tudom, már sokkal hamarabb alkalmaztam volna ezt a módszert!
Legközelebb nem lesz rám panasz!

Tovább...

G. G. Marquez: A világ legszebb vizihullája

A gyerekek, akik elsõként pillantották meg a tenger színén némán és feketén közelgõ tömböt, ellenséges hajónak vélték. Aztán mivel sem zászlót, sem árbo-cot nem láttak rajta, azt hitték, bálna. Csak miután megállapodott a fövenyen, s lehántották róla a sargasso-szövevényt, a medúzák rostjait, apró halrajok és hajóroncsok ráragadt maradványait, akkor vették észre, hogy egy vízihulla.



Már az egész délutánt végigjátszották vele, betemették a homokba, majd újra kikaparták, amikor valaki véletlenül meglátta õket, és felverte a hírrel a falut. A férfiak, akik a vállukon vitték a legközelebbi házig, érezték, hogy nehezebb min-den eddig ismert halottnál, majdnem olyan súlyos, mint egy ló, hát azt gondol-ták, biztos túl sokat lötykölõdött már a vízben, és teleszívódtak a csontjai. Ami-kor kiterítették a padlón, azt is láthatták, hogy mindenkinél nagyobb, alig fért be a házba, de hát - gondolták - úgy látszik, a továbbnövekedés képessége egyné-mely vízihullának már a természetében van. Tengerszaga volt, és csak az alakjából lehetett emberi tetem mivoltára következtetni, mivel bõrét moszat- és sárpáncél borította.

Nem kellett lemosniuk az arcát hozzá, hogy tudják, nem idevalósi. A kies földnyelv csücskében alig húsz elszórt, virágtalan, kõudvaros deszkaházból állt a falu. Oly kevés volt a föld, hogy az anyák állandó rettegésben éltek, nehogy elvi-gye a szél a gyerekeket, s még az évek során elhunyt kevés halottjukat is kényte-lenek voltak lehajítani valamelyik szurdokba. A tenger azonban szelíd volt és bõkezû, és az összes férfi elfért hét csónakban. Így hát amikor a vízihullára akadtak, csak végignéztek egymáson, máris láthatták, hogy mind megvannak.

Aznap este nem szálltak tengerre dolgozni. Amíg a férfiak a szomszéd fal-vakban tudakolták, nem hiányzik-e valaki, az asszonyok a vízihullára vigyáztak. Eszpartófû-csomókkal ledörzsölték róla az iszapot, kigubancolták hajából a mélytengeri töviseket, és pikkelyezõkéssel lekaparták róla a moszatot. Mialatt ezt végezték, megfigyelték, hogy a növényzet távoli tengerekrõl, mély vizekbõl való, ruhája pedig cafatokra rongyolódott, mintha korallok útvesztõiben hajózott volna. Azt is megfigyelték, hogy méltósággal viseli halálát, vonásai ugyanis nem hasonlítottak sem a tengerbe fúltak magányos arcára, sem a folyami hullák red-ves, nyomorúságos ábrázatára. Ám csakis amikor teljesen .megtisztították, csak akkor ébredtek tudatára, micsoda férfi is volt, és ettõl elakadt a lélegzetük. Nem-csak hogy a legmagasabb, a legerõsebb, a legférfiasabb s a legjobb alkatú volt, akit csak valaha láttak, hanem hát hiába nézték, be sem fért képzeletükbe.

A faluban nem találtak akkora ágyat, hogy lefektessék, sem olyan erõs asztalt, hogy felravatalozzák. Nem ment rá sem a legtermetesebb férfiak ünneplõ nad-rágja, sem a legtestesebbek vasárnapi inge, sem a legnagyobb lábúak cipõje. Túlméretezett szépségétõl lenyûgözve elhatározták hát az asszonyok, hogy jó-kora darab farvitorlából nadrágot, kendervászonból meg inget varrnak neki, hogy méltóan élhesse tovább halálát. Amint így körben ülve varrtak, s egy-egy öltés között a holttestre pillantottak, úgy érezték, soha még ilyen makacs nem volt a szél, sem a Karib-tenger ilyen sóvár, mint akkor este, és feltételezték, hogy ezek a változások összefüggésben állnak a halottal. Arra gondoltak, hogy ha ez a nagyszerû ember itt élt volna a faluban, az õ házának lettek volna a legszélesebb kapui, a legmagasabb teteje és a legkeményebb padlója; az õ ágykeretét hajóbor-dákból ácsolták volna vas csapszegekkel, s az õ asszonya lett volna a legboldo-gabb. Azt gondolták, akkora tekintélye lett volna, hogy puszta szavára elõjönnek a tengerbõl a halak; és oly hévvel munkálkodott, hogy forrást fakaszthatott volna a legkopárabb kõbõl, virágot a szurdok ölébõl. Titkon összevetették õt férjeik-kel; úgy gondolták, egész életükben nem tudnának annyit végezni, mint õ egyet-len éjjel, s végül, a szívük mélyén, már megvetették õket, mint a föld legsat-nyább, legsilányabb teremtményeit. A képzelgés ezen útvesztõiben tévelyegtek már, amikor a legöregebb asszony, aki - éppen mert a legidõsebb volt - kevesebb szenvedéllyel, mint szánalommal szemlélte a vízbefúltat, felsóhajtott:

- Olyan istvános képe van!

Igaza volt. Legtöbbjük, ahogy még egy pillantást vetett felé, ráeszmélt, hogy csakis így hívhatják. A makacsabbja, vagyis a fiatalabbja, kitartott ugyan amellett, hogy majd ha felöltöztetik, és virágok közt fekszik lakkcipõben, még Lautaro is lehet a neve. Hiú remény volt. Kevésnek bizonyult a vászon, a nadrágot rosszul szabták, és még rosszabbul varrták, szûk lett neki, szívének rejtett feszülésétõl pedig lepattogtak az inggombok. Éjfél után elvékonyodtak a szél füttyei, és a tenger visszaesett szerdai álmatagságába. A csend véget vetett az utolsó kétsé-geknek is: István volt bizony. Az asszonyok, akik öltöztették, akik fésülték, akik a körmét vágták, és a szakállát kefélték, nem tudták elfojtani a szánalom rezdülé-sét, amikor porba hullásába kénytelen-kelletlen belenyugodtak. És akkor rádöb-bentek, mily boldogtalan lehetett szegény ezzel az irdatlan testével, ha még hol-tában sem hagyja nyugodni. Már látták is, egész életében arra ítélve, hogy félol-dalt nyomakodjon be az ajtókon, hogy felhorzsolja minden szemöldökfa, hogy a vendégségben állva maradjon, nem tudva, mit kezdjen pufók, rózsaszín tengeriökör-kezeivel, miközben a háziasszony a legvaskosabb ülõalkalmatossá-got keresve, holtra váltan kérleli: üljön le ide, István, kérem szépen; õ pedig a falnak támaszkodva mosolyog: hagyja csak, asszonyom, nagyon jól megvagyok így is; sajgó sarokkal és az untig elismételt mondókától már égõ háttal, hagyja csak, asszonyom, jól vagyok így; csak azért, hogy szégyenszemre össze ne rogy-jon alatta a szék, s talán még csak nem is sejti, hogy akik az imént marasztalták: ne menj még, várd meg legalább, amíg felforr a kávé, majd összesúgnak utána: végre elment ez a behemót kelekótya, jaj de jó, elment a szép félcédulás. Ezt gondolták az asszonyok a holttest körül, kevéssel virradat elõtt. Késõbb, amikor letakarták az arcát egy kendõvel, hogy ne zavarja a fény, annyira végképp halott-nak, annyira védtelennek, annyira hasonlatosnak látták saját férfiaikhoz, hogy szívükben megnyíltak a könnyek elsõ csatornái. Elõször az egyik legfiatalabb sírta el magát. A többiek, egymást buzdítva, a sóhajtozásból jajveszékelésbe csaptak, és minél jobban zokogtak, annál nagyobb sírhatnékjuk támadt, mert egyre istvánabbá lett szemükben a vízihulla, s úgy elsiratták, hogy a végén a föld leggyámoltalanabb, legszelídebb, legalázatosabb embere lett belõle, szegény Ist-ván. Ezért, amikor a férfiak visszatértek a hírrel, hogy a vízbefúlt egyik szomszéd faluba se való, az asszonyok ujjongó megkönnyebbülést éreztek a könnyeik között.

- Áldott legyen az ég - sóhajtoztak -, akkor a miénk!

A férfiak csak holmi asszonyi idétlenségnek vélték ezt a hûhót. Az egész éj-szakai kutatástól kimerülten egy vágyuk volt csupán, hogy végre megszabadulja-nak a betolakodótól, mielõtt fellángolna a szilaj nap, a kopár, szellõtlen nappal. Árboc- és vitorlarúd-maradékokból rögtönzött hordágyat eszkábáltak össze, vastag csarnokkal jól megkötözték, hogy elbírja a test súlyát a szurdokig. Boká-jára teherhajó horgonyát akarták kötni, hogy akadálytalanul érjen feneket a leg-mélyebb tengerben, ahol a halak vakok, és a búvárok belehalnak a honvágyba, s ahonnét gonosz áramlat vissza nem hozhatja a partra, mint más holttestekkel már megesett. Ám minél inkább siettek volna, annál több idõhúzó bolondságot eszeltek ki az asszonyok. Riadt tyúkok módjára kapirgáltak a ládafiában holmi tengeri amulettek után; az egyik itt lábatlankodott, merthogy jó szelet hozó ska-pulárét akarna a halottra aggatni, a másik amott, mert úgymond, tájoló karkötõt csatolna rá, s a sok "menj innen, asszony, ahol nem vagy útban; no nézd csak, még rálöksz az elhunytra" dohogásban a férfiak máját feszegetni kezdte a gyanú, s megindult a zsörtölõdés, minek ide ez a sok oltárra való cicoma egy idegen halott miatt; hisz így is, úgy is felfalják a cápák, akármennyi pólyába s fityegõbe bugyolálják is; ám az asszonyok csak tovább dugdosták, egymásba botolva hoz-ták-vitték vásári ereklyéiket, megannyi sóhajtásban eresztve ki magukból, ami ki nem jött a könnyekkel, míg végül a férfiakból csak kicsattant: mióta szokás ek-kora hûhót csapni holmi kóbor halottért, senki fia vízihulláért, rakás szarért! Ak-kor az egyik asszony, akit felháborított ennyi érzéketlenség, lehúzta a halott arcáról a kendõt, s erre a férfiaknak is elállt a lélegzetük.

István volt. Mondani sem kellett, felismerték. Ha azt mondják nekik, Sir Walter Raleigh, tán rajta is elámulnak, gringó akcentusán, vállán nyugvó papagá-ján, kannibálölõ mordályán, de nem úgy, mint Istvánon, az csak egyetlenegy van a világon, és íme, ott feküdt, akár a partra dobott hal, mezítláb, kinõtt siheder-nadrágban, azokkal a göcsörtös körmeivel, amin csak bicska fogna. Elég volt arcáról lerántani a kendõt, hogy rögtön lássák: röstelkedik, nem tehet róla, hogy ilyen nehéz és ilyen szép, s ha tudta volna, hogy ez !esz belõle, rejtettebb zugot keres magának a vízbefúláshoz, komolyan mondom, magam kötöttem volna a nyakamba a gályahorgonyt, s levetettem volna magam a sziklafalon, csak olyan-formán, mint aki akarja is, nem is, csak hogy ne lennék most terhükre ezzel a szerdai halottal, ahogy maguk mondják, ezzel az undorító kukaceledellel, amihez semmi közöm. Létmódjában annyi igazság volt, hogy még a leggyanakvóbb fér-fiak is, azok, akik abbeli rettegésben töltötték hangyaszorgos éjszakáikat a tenge-ren, hogy asszonyaik majd megunnak õvelük álmodni, és inkább vízbefúltakkal álmodnak, még ezek is, de az ennél keményebbek is mind velejükig megrendültek István nyíltságától.

Így történt, hogy a legeslegszebb temetést rendezték neki, amit csak egy vízihulla-lelencnek el tudtak képzelni. Néhány asszony, aki virágért ment a szomszéd faluba, más asszonyokkal tért vissza, akik nem akartak hinni a fülük-nek, ám õk is virágért indultak, amint a halottat megpillantották, s ezek is újakat hoztak, s megint újakat, mígnem annyi volt már a virág és a nép, hogy lépni is alig lehetett. Legvégül pedig sajnálták volna így árván bocsátani vissza a vízbe, hát apát és anyát választottak neki, a legjelesebbek közül; mások testvérükké, unokaöccsükké és nagybátyjukká fogadták, úgyhogy az õ révén rokonságba ke-rült egymással az egész falu. Néhány tengerész, aki a távolból hallotta a nagy sí-rás-rívást, elvétette az útirányt; s olyanról is tudnak, aki a fõárbochoz kötöztette magát, céges-régi szirénmesékre emlékezve. Miközben azon marakodtak, kinek jusson a megtiszteltetés, hogy a vállán viheti le a szurdok meredek lejtõjén, a fér-fiak és az asszonyok elsõ ízben döbbentek rá utcáik vigasztalanságára, udvaruk kopárságára, álmaik szûkösségére, szemben halottjuk ragyogásával, szépségével. Horgony nélkül dobták le, hogy visszatérhessen, ha akar, és amikor csak akar, és mindannyian visszafojtották a lélegzetüket arra az évszázadtöredékre, míg a test a szakadék fenekére ért. Nem kellett egymásra nézniük, anélkül is tudták, hogy többé már csonkítatlanok soha újra nem lehetnek. De azt is tudták, ettõl fogva minden másképpen lesz, házaiknak szélesebb lesz a kapuja, magasabb a teteje és keményebb a padlója, hogy István emléke szabadon járhasson-kelhessen, ne üsse be fejét a szemöldökfába, és ezután senki se merje susmogni: meghalt a behemót kelekótya, de kár, meghalt a szép félcédulás, mert õk most vidám-tarkára fogják festeni a homlokzatokat, hogy megörökítsék István emlékét, és derékroppanásig fognak forrást kaparni a kövekbõl, virágot ültetni a szurdok ölében, csak azért, hogy az eljövendõ esztendõk hajnalain a nagy hajók utasait mélytengeri kertek sûrû illata ébressze, és a kapitány is kénytelen legyen lejönni parancsnoki hídjá-ról, gálauniformisában, asztrolábiumával, sarkcsillagával és hadi érdemrendjei füzérével, s a Karib-tenger horizontján arra a rózsafedte fokra mutatva tizennégy nyelven magyarázza: nézzék, az ott, ahol most olyan szelíd a szél, hogy az ágyak alá kuporodik aludni, ott, ahol úgy ragyog a nap, hogy a napraforgó nem tudja, merre forogjon, igen, az ott az István faluja.

Dely István fordítása

Tovább...

Mi van veled Pick Szeged

„Nullák vagytok! Ez nem is Pick Szeged, ez Pick Belgrád!”- kiáltja Béla sörrel a kezében a szegedi sportcsarnok lelátójáról. Nem érti mi történik a csapatával. Azzal a csapattal,aki tavaly megnyerte a Magyar Kupát. Akiért őrjöngött a hazai közönség. Akik küzdöttek a pályán,lelkesek és lelkesítők voltak. Akik azt ígérték újra megszerzik a Magyar Kupát,megnyerik a Magyar Bajnokságot és idén bekerülnek a KEK-ben az első négy közé.
Most csak itt állnak,unottak és”nem boldogok”.

Béla a meccs vége előtt nyolc perccel otthagyja a lelátót és lemegy a büfébe. Kér még egy sört,leül egy asztalhoz és csak bámul maga elé. Siratja a régi és a még régebbi nagy csapatot. Akik miatt egy nyaralásról is képes volt hamarabb haza jönni ha meccsük volt. Akik miatt összeveszett a fél családdal,mert ő a tévé közvetítést akarta nézni a fia második születésnapján.
Most? Most lejön nyolc perccel hamarabb! Mit tett vele ez a csapat? Elvette a szenvedélyét! A hobbiját! A kedvét.
A mellette lévő asztalhoz leül egy öltönyös férfi. Béla felismeri, Kővári Árpád a Pick Szeged volt edzője(1974-80,1987-89,1991-95,2000),jelenleg ő az ügyvezető elnök. Béla odafordul. Máskor nem tenne ilyet,de most olyan elkeseredett,kiábrándult,válaszokat akar és az az elfogyasztott néhány pohár sör is segít legyőzni a zavarát.
Béla: Hogy tudunk ennyire szarul játszani?
Kövárit nem lepi meg a kérdés nyersessége,mostanában gyakran hall efféléket.
K.Á.: Az az igazság,hogy túl magasra raktuk a célt. Túl nagy súlyt tettünk a srácok vállára. Nem vettük észre,hogy nincs önbizalmuk,hogy nem tartják magukat olyan jó csapatnak akiknek ez sikerülhetne. Pedig képesek lennének rá! Ez egy nagyon jó játékosokból álló fiúk „gyülekezete”,csak csapatként nem tudnak még jól működni. Eddig nem voltak olyan események ahol összekovácsolódhattak volna, ahol így együtt tapasztalhatták volna meg milyen legyőzni egy igazán kemény ellenfelet. Ha volt is,kevés volt. Most nincsenek morálisan együtt.
Béla: Azt hittem ha vége szakad a sérülés hullámnak újra feláll a csapat!
K.Á.: Addigra már leamortizálódtak. Nem hittek magukban. Önbizalom nélkül nem lehet eredményt elérni!
Béla: Akkor tavaly mitől ment? Hogy nyertük meg a Magyar Kupát?
K.Á. : 2006-ban a csapat egy felfokozott edzőellenes állapotban volt. Aztán megjelent Kurtes után Matics,a nagy kiengesztelő,kiegyenlítő magatartásával. Ettől szárnyra kapott a csapat. Úgy érezték érte is küzdenek. Szerencsés év volt a 2006-os,és számunkra is meglepően sikeres a 2007-es.
Béla: És ez hova lett?
K.Á.: Matics nem tudta kezelni ezt az új helyzetet. Az addigi csapattársból edző lett, barátból főnök. Alá-fölé rendeltségi viszonynak kellett volna kialakulnia edző és játékos között. Ez nem történt meg,aztán jöttek az egyre nagyobb hullámok. Végül már nem tudott fegyelmet tartani. Mindenki látta ezt a problémát,de úgy gondolták nem az ő feladatuk ezt megoldani. A maga módján mindenki próbálta ezt ellensúlyozni,de nem ment.”Én megdögölhetek a pályán,ha ő nem csinálja azt amit én. Akkor meg mit erőlködök? Sérült leszek,engem fognak leszúrni…”- mondták. Aztán kialakult itt egy csoport,ott egy csoport akik között ellentétek alakultak ki, vissza húzódók lettek. Ez pedig a csapat halálát jelenti!
Béla: Te mit tettél volna Matics helyében?
K.Á.: Látványosan kivégeztem volna egy embert. Kerül amibe kerül. Egy olyat aki veszteség lett volna a számukra, de ettől összezárt volna a csapat.
Ekkor odalép hozzájuk egy sportpszichológus,aki akarva-akaratlanul hallotta a párbeszédet,közbeszól:- Tegyük fel,hogy három klikk van,egy magyar,egy szerb és egy román. Az edző kivégez valakit a románok közül,a többieket egyáltalán nem fogja érdekelni. Ha a magyarok közül csinál ki valakit, a szerbek csak röhögnek a markukba,hogy egyel kevesebben lettek. Ha viszont a szerbek közül küld el egy honfitársat a többiek ellene is fordulhatnak,de semmiképp sem fogják magukat közelebb érezni a másik két csoporthoz.
Béla: Akkor megtette helyette más? Ez történt amikor elküldte a tulajdonos Nenadicot a Veszprém- Pick Szeged meccs végén?
K.Á.: Lehet,de nem küldte el,csak felfüggesztette. Eltiltotta attól,hogy együtt edzen a csapattársaival. De Matics kezébe adtuk a döntést mi legyen vele. Ha úgy látja szükség van rá,visszahozhatja. Játékost nem lehet év közben elküldeni,csak edzőt. Matics felmondó nyilatkozatát pedig azért nem fogadtuk el mert egyrészt a csapat egy emberként állt mögötte,másrészt nem akartuk ennyire mélyen megbolygatni őket. Ehelyett először megbüntettük őket lélektelen játékért,és amikor láttuk,hogy ennyi nem elég, leültünk velük külön-külön és megpróbáltuk megértetni ,hogy a saját érdekükben szedjék össze magukat. Ha nem teszik,akkor az egyéni presztizsük fog csökkenni európai szinten és itthon is. Ez az egyetlen esélyük. Matics nagyon jó ember. Hisz az emberekben,hisz az emberi kapcsolatokban. Ehhez a speciális helyzethez ami itt előállt ő még tapasztalatlannak bizonyult.
Béla: Nem jönne jól egy magyarosítás?Mi van az utánpótlással?Hol vannak a Mezeik,Oszlánczyk,Nagy Lacik?
K.Á.: A Veszprém néhány évvel ezelőtt kipróbálta. A legjobb magyar játékosokat maga mellé gyűjtötte(8- 9 főt) Nemzetközi szinten mégsem tudtak jól szerepelni. A legjobbakat a külföldiek közül meg kell tartani,egyébként nem lehet eredményt elérni.
Utánpótlás? Ez egy érdekes kérdés…Nem olyan rég az általunk jónak tartott junior válogatott nem került be az európai döntőbe. Kikaptak a holland csapattól,pedig ott a kézilabdát eddig nem is igazán jegyezték. A nemzetközi trend szerint most minden kis ország megpróbálja a saját sportját,testnevelését úgy alakítani,hogy minél több embert tudjon foglalkoztatni. Mivel a kézilabda egy dinamikusan fejlődő,felkapott sportág lett Európában. Ez a vereség pár évre visszaveti a nemzeti eredményességbe vetett hitünket. Az igazán értékes magyar játékosokat a gazdagabb klubok elszipkázzák Az eredményhez tömegesíteni kellene a sportágat,több versenyzőre lenne szükségünk,hogy a jut is marad is elv érvényesüljön. Állami feladat a gyerekek nevelése és ebbe beletartozik a testnevelés is. Én hibásnak tartom a magyar állam testnevelésről és sportról alkotott téziseit,rengeteg süket duma van és minimális tett.
Béla kortyol a söréből,a fiára gondol…
Bélus nyolcadikos a Madáchban. Tesis osztályba jár,emelt óraszámban edzik a testét.
A suliban focizik,kézilabdázik,atletizál,de Béla ragaszkodott hozzá,hogy tíz évesen beálljon a Tisza Volán kézilabda csapatába is,ami nem volt hiába való, hiszen három évvel később már nagy reményeket fűztek hozzá edzői. Továbbtanuláskor ezért került a választás a Széchenyi István Gimnázium Sport Iskolájára,ahol 1975 óta emelt szintű a testnevelés oktatás, 2008. szeptemberétől pedig elindíthatták az öt osztályos sport iskolát. Ebbe Bélus is könnyen bele egyezett, megszerette kézzel dobni a labdát. A Madáchban az osztály lázban égett, legtöbben ugyanoda pályáztak ahova Bélus. Minden évben háromszoros a túljelentkezés,ezért idejében elkezdték a felkészülést a felvételire. Jó ötletnek tűnt, hiszen a szakcsoportokban történő tesi oktatás,a nulladik évfolyamban az emelt óraszámú idegen nyelv tanítás,a meccsekre való elengedés, az iskola hírneve,a korábbi nagy nevek – Pigniczky Krisztina(kézilabda),Laluska Balázs(kézilabda), Nagy Laci(kézilabda),Kanyó Dénes( búvárúszás),Szabó Erzsi(atlétika)…- mellett gimnáziumba járhatnak,ahonnan az érettségi után egyetemen,főiskolán tanulhatnak majd tovább a gyerekek. Mert ez az osztály nem csak jó sportoló, de a tanulmányi versenyeken is remek eredményeket ér el. Lehetne belőlük akár válogatott vízilabdás és gyógyszerész,vagy híres kosaras és gyógytornász,esetleg olimpikon kajakos és szövetségi kapitány. De ne szaladjunk annyira előre az időben,még csak nyolcadikosok és egyelőre keményen küzdenek azért,hogy a felvételin megfeleljenek és bekerüljenek a kiválasztottak közé.
Áprilisban jött a hír,hogy az osztály Bélussal együtt lyukba került-így szokták mondani. A Szegedi Önkormányzat a felvételi előtt néhány héttel egy tollvonással áthúzta Bélusék elképzeléseit. Megszüntetik a Széchenyiben a gimnáziumi oktatást,ezzel együtt a Sport Iskolát. Most mehet ki merre lát.
Béla odafordul a sport pszichológushoz,aki idő közben átült az asztalukhoz: - Te mint lélekturkász mit tudnál kezdeni ezzel a csapattal? Gondolom neked ez egy igazi csemege!
Pszichológus: Ja! Izgalmas ügy. A feszültségek lazítására vannak szuper játékok,tréningek,amik arra jók,hogy megismerjék egymást más oldalról is. Nehéz lenne a klikkesedés miatt,de nem lehetetlen. Az első,hogy kiderítsem mi az oka az ellentéteknek. Egy csapatban már abból is adódhatnak feszültségek,hogy egy poszton többen játszanak. A szakmai féltékenységre gondolok. Valószínű,hogy a játékosok nem lettek rákényszerítve arra,hogy egymásnak segítsenek. Persze tudnom kellene szerbül és románul is, megfelelő kommunikáció nélkül nem tudnék bizalmas viszonyt kialakítani a srácokkal. A mutogatós módszer itt nem válna be. Egyébként a fiúk között is lehet,hogy itt kezdődnek a problémák. Haverkodni csak azzal tudsz akivel beszélni is tudsz. Annyira nem kell csodálkozni azon,hogy mindenki a saját honfitársával van jóban.
Béla: Ebben van valami…Mozi kilőve, az A’Capella teraszán a fagyizás is csak addig jó program amíg nyalni kell. De vannak akik közös nyelvet beszélhetnek! Például Laluska és Nenadic társaloghatnak spanyolul. Vagy Vadkerti és Andjelkovic szerbül. Talán Ghionea és Katzirz angolul. Amúgy a haversághoz nem elég egy közös hobbi? A Forma 1-et nyelvtudás nélkül is meg lehet nézni vasárnap délután. A sört is meg lehet együtt inni közben! Szerinted ki tudtad volna bogozni a gubancot ha az elejétől fogva ott vagy?
Pszichológus: Szerintem jó esély lett volna rá,hogy másként alakuljanak a dolgok ha már az elején megfogjuk a problémát. Persze nem tudom,hogy az edző elfogadott volna-e maga mellett. Nem érintette volna-e érzékenyen a jelenlétem. Mocsai Lajos az MKB Veszprém edzője például kijelentette,hogy nincs szüksége sport pszichológusra.. Edzője válogatja. Az biztos,hogy külföldön már bevett szokás,hogy a sportolókkal sport pszichológusok dolgoznak együtt. Az olimpián volt olyan amerikai sportoló, Michael Phelps (úszó) akit két pszichológus
kísért el. Az egyik a sport pszichológusa,a másik a magán életével foglalkozó pszichológusa volt. Magyarországon még gyerek cipőben jár ez a dolog,csak néhány éve ismerték fel a
fontosságát. Én az elsők között tanulhatom itthon a szakmát,de még nem végzett az évfolyam. És képzeld én vagyok a csoportban az egyetlen aki magam is komolyan sportolok. Pedig úgy más belelátni a dolgok mélységébe ha te is benne vagy!
Béla: Árpád! Mit szólsz te ehhez?
K.Á.: Igaza van. Egyelőre a vezetés nem mérte fel ennek a pénzügyi,gazdasági lehetőségét,mert inkább veszünk egy új játékost,mint alkalmazunk egy jó pszichológust.
Közben vége lett a meccsnek. A közönség lassan elhagyja a csarnokot. Ki-ki hallatszik a tömegből néhány szó,mondat foszlány: „…ezért kár volt ide jönniük,Puki is csak áll a kapuban,mint egy…(itt nem lehet jól érteni)..nem csinál semmit…Matics hozta ide ezeket….menniük kell!.....bojkottálni fogjuk a meccseiket!”
Béla: Sajnálom Maticsot,hogy így kiszúrnak vele. Sokszor beszélgetünk,egy oviba járnak a srácaink. Neki is kettő,nekem is kettő van. Jó ember,szelíd. Talán ez vele a baj! A világ meg kő kemény,csak az eredmények,a számok, s az érvényesülés számítanak,és senkit nem érdekel ha közben belehalsz! Matkének ez nem való. Harmincegynehány évesen eltörte a bokáját. Aztán felépült,de-ahogy ő mondta - a lába már nem ugyanaz a láb volt. Nem volt már megelégedve magával,közben 35 lett,a csúcsról már lefelé tartott. Elkezdett abban gondolkodni,hogy edző lesz,de egyelőre másod edző,mert tudta,hogy van még mit tanulnia. Aztán Pistui,a tulajdonos felkérte,hogy álljon a csapat élére. Ő meg elvállalta,bele a mély vízbe. Játékos társból edző lett,ráadásul a hiearchiában nem is ő állt a csúcson,voltak nála „öregebb” játékosok is,akik nem vették jó néven ha Matics osztani akarta a lapokat. A gyengekezűségét egy-két játékos jól ki is használta. Most meg ez lesz a veszte! Segítséget persze- ahogy lenni szokott-nem kapott. Nem szakmaira gondolok, az húsz év pályafutás, meg az edzői papír megszerzése után az nem is nagyon hiányzott. De azért valaki elmondhatta volna,hogy nem olyan tiszta ez a világ mint amilyennek ő hiszi! Aztán persze,amikor már csőstől jött a baj,csőstől jött a segítség is. Majd meglátjuk mire lesz elég! Remélem elég lesz,mert nagyon nem nézném jó szemmel ha mások miatt neki kellene elmenni! Gondoljatok bele!Itt van az élete hány éve! Magyar felesége,háza,gyerekei. Nekik Szeged az otthon! Szedjék a sátorfát,két bőröndbe rakják bele az életüket és járjanak városról városra,országról országra? Csak mert néhány felnőtt ember nem tud felnőttként viselkedni? Egyébként csak nem lehet mindent az ő számlájára írni,ha Szerbiában azt fontolgatják,hogy esetleg ő legyen a szövetségi kapitány! Akkor csak van ebben a srácban valami! És tudjátok mit? Én azt is tudom miért nem nyírta ki azt az embert. Nem a szíve miatt! Nem lehet mindent arra fogni! Hanem azért,mert nem tudta volna pótolni. Ja! És ő csak annyit kért a játékosoktól,hogy úriemberként távozhasson. Azt mondta ki lehet kapni a Veszprémtől,de nem mindegy,hogy hány góllal. Na erre varrjatok gombot!
Pszichológus: Pedig a Veszprém most még keményebb ellenfél mint volt! A Kozma-tragédia óta rendesen összezárt a csapat. Peric, a csapatkapitány úgy egyben tartja őket,hogy lehetetlen rajtuk fogást találni. Mondják,hogy Gál sérülése nem jött nekik jókor,de én azt hallottam,hogy ő ott a mumus,úgyhogy annyira azért nem bánják,hogy nélkülözniük kell.
Béla: És az igazgatóság mit mond?
K.Á.:Hát,a jelen állás szerint az a terv,hogy frissítjük a csapatot,elküldünk néhány embert,és hozunk helyettük másokat. Persze még nem látjuk milyen anyagi lehetőségeink lesznek. Ha nem lesz más,akkor vissza hívjuk a kölcsönben lévő játékosokat és „újra kezdjük”egy fiatal,törekvő csapattal. Maticcsal abban állapodtunk meg,hogy ha megnyerik a Magyar
Bajnokságot,akkor maradhat,ha nem,elfogadjuk a felmondó nyilatkozatát. A folytatás még kérdéses,de gondolkodunk Skaliczki Lászlóban,Kovács Péterben,Djukicban,Németh Andrásban. Mocsai is eszembe jutott,hiszen ő szegedi születésű,itt járt gimibe,főiskolára,jól ismerjük egymást,de az ő további céljairól,hogy merre menne ha lejár a veszprémi szerződése,mert ugye egy év múlva lejár,nem tudok. Persze ahhoz az kellene,hogy ránk szakadjon az OTP!
Lassan szállingóznak le a játékosok is. Puki (Puljezevics) a büféhez jön,szóba elegyedik a büfés lánnyal. Szerbül beszélnek,láthatóan tökéletesen megértik egymást.
Béla: Itt még a büfések is szerbek?
Kővári lassan búcsúzik,a pszichológus is szedegeti az asztalra tett cuccait.
Béla: Mondjatok valami bíztatót! Ugye lesz még kedvem meccsre jönni?
K.Á.: Elgondolkodtam azon amit mondtál-néz a pszichológusra- elküldhetnénk a srácokat valahova,hogy együtt legyenek,hogy egy kicsit lazítsanak. Ne érezzék pár napig a terhet a vállukon. Utolsó mencsvárként hátha beválik a csapatépítősdi!
Pszichológus: Valami olyat kellene kitalálni ami izgalmas,amiben egymásra lennének utalva a fiúk,amiben csapatként működhetnének,olyat,amit még soha senki nem csinált,ami az újdonság erejével hatna. Valahol Ausztriában egy 3-4 napos rafting túra? Hátha összeállnának!
K.Á.: Nem rossz! Talán tényleg segíteni fog!... Elintézem.
Majd szólítja a kötelesség,mindketten elköszönnek. Béla tovább ücsörög az asztalnál. Nézi Pukit a nagy harcost,akire most úgy haragszik. Valahogy őt hibáztatja mindenért. A sörtől jött bátorsága még kitart,odaszól.
Béla: Gyere,ülj csak le ide egy kicsit! Mi a franc van veled? Hol van az a Puki aki harapja a labdát meg tépi a hálót? Aki löki előre a csapatot?Mi történt?
Puljezevics az asztal mellé áll,csóválja a fejét: Nem alakultak jól a dolgok,úgy,ahogy akartam. Láttam,hogy nem működik jól a csapat, hogy valami nem stimmel-mondja lehangoltan- persze,hullám völgyek mindig vannak! De én,mint csapatkapitány megpróbáltam kihúzni a srácokat belőle,a pályán és a pályán kívül is. Aztán cserébe azt kaptam,hogy menjek vissza a kapuba,foglalkozzam a saját dolgaimmal. Hát visszamentem,csak éppen egy lépéssel hátrébb léptem.
Béla: A pályán…talán értem. Bár arra ott van az edző,nem? A pályán kívül mit akartál csinálni?
Puljezevics: Kértem,hogy intézzék el,hogy ha elutazunk jobb hotelekben alhassunk,hogy kapjunk prémiumot a megnyert meccsek után…egyszóval a körülményeinken akartam változtatni.
Béla: Szóval nem kaptad meg amit akartál,erre te leálltál. Mit szóltak ehhez a többiek?
Puljezevics: Azt tőlük kérdezd meg.
Közben ők is leérnek. Láthatóan sehol semmi ellenséges pillantás. Megérintik a vállát mikor elmennek mellette. Van aki haverságból oldalba löki,váltanak néhány szót magyarul, szerbül vagy angolul.
Béla: Gondolkodtál azon,hogy visszamész Belgrádba?
Puljezevics: Hét éve vagyok itt Szegeden. Még egy évre szól a szerződésem. Hogy mi lesz aztán,azzal még nem foglalkozom. Majd akkor meglátom milyen lehetőségek lesznek. Vissza Belgrádba? Hát,ott vannak a gyerekeim,a barátaim…De sajnos a kézilabdacsapattal nem igazán foglalkoznak. Ott most a fociba és a kosárlabdába rakják a pénzt. Két-három évig még szeretnék játszani valahol. Ha nem itt,akkor valamelyik másik országban. De tudod itt nagyon jó,hogy vannak szerb játékosok,hogy közel van a határ,hogy csak húsz kilométert kell utazni egy szerb újságért!
Béla: Tudod…én most nagyon haragszom rátok!
Puljezevics: Igen,tudom. De ami történik nem csak nektek rossz,nekünk is. Látnotok kell,ez sport. Nem lehet minden meccset megnyerni!
Rea Attila,a csapat marketingese mellélép:Túl sokan,túl gyorsan leírják a csapatot! Ha van eredmény pacsiznak a játékosokkal,meg puszilgatják őket,ha nincs,akkor meg le vannak szarva és azt mondják mindenki menjen innen. A szegedi közönség –de a veszprémi is-sajnos nagyon hullámzó. Van egy réteg aki kitart a csapat mellett jóban-rosszban,viszi a vállán a csapatot,de sajnos a nagyobbik rész,az úgynevezett divatszurkolók csak akkor szeretik őket ha azonosulni tudnak a pályán látottakkal. Ez baj. Most szükség lenne mindenkire!
Béla nem válaszol. Arra gondol,hogy ő a lelkesedést hiányolja. Azt,hogy egy végig küzdött meccs után végül mégis elúszik a Magyar Kupa,el tudja viselni,de ha csak unott játékosokat lát a pályán akik már az elején lemondanak a meccsről,azt nem!
De igaz. Ő nem lehet divatszurkoló! Melléjük kell állni,ordítani kell a lelátóról,hogy veletek vagyunk srácok!Együtt csak sikerülni fog!
Feláll,biccent a fejével,de az ajtóból visszanéz és nagyot kiabál: HAJRÁ PICK SZEGED!

Tovább...

Canso Redondo

Látod, te vagy az aki felmerül
e lágy béke telített estben.
Sejlô arcod tekintete rám borul,
s hangodat vélem hallani a fákon.
Emléked elragad és lelkesedni hív,
álmodni rólad most nem nehéz.

Rózsák és akácfák illata súlyos és nehéz,
Kusza színük az éj sötétjébe merül,
benne elvegyülni, engem is hív.
Ízes harmónia motoz az estben,
a pihegô csönd elalszik a fákon,
s a világra, összefogni, csillagég borul.






A valós létre is szárny borul.
Repülni tanul, hogy ne legyen nehéz.
És határok mosódnak szét a fákon,
ahogy új dimenziók tárába merül.
Janus arcát felfedi az estben,
e könnyed lebegés, mire az éj hív.

De minden táj mégis, csak téged hív
de mindegyik képe csak rám borul.
Mert egyedül ülök egy padon az estben,
és egyedül ülni egy padon nehéz.
Ma bennem a léted megmerül,
és a te hangod hallom fönt a fákon.

Most csillag pihen meg a fákon,
és az éltetô álmok várába hív.
Amíg a fény a zöld erekbe merül,
a képzelet a realitásra lágyan ráborul,
s röptét megszakítani igen nehéz.
Így vagy hát enyém a nyári estben.

De te mégis vonj határt a máló estben!
Szólj át biztatón a néma fákon,
mert vallani néked bilincsvert nehéz!
A való hozzád, és menekülni is hív,
hisz álom vagy csupán mely rám borul,
képzelet melybôl a remény felmerül.


Vég nélkül, folyton, elborul és merül
A lehetôségek léte e nehéz estben.
Az álom felolvadni, a fákon át hív…

Tovább...

Lord Tennyson: Shalott asszonya

A folyó partján végtelen
Széles árpa-, zabmezõk
Messzi dombok ékei;
S ahol útjuk végetér,
Soktornyú Camelot.
Föl-le járnak ott a népek,
Nyíló liliomot néznek
S arra ott egy kerek sziget,
Minek neve Shalott.






Fehér füzek, rezgõ nyárfák,
Röpke szellõ, homály reszket
Az örök-futó hullámon át
A szigetnél a folyóvízben
Iránya Camelot.
Négy szürke fal, szürke tornyok,
Vadvirágos rétre nézõk,
És a sziget némán rejti
Shalott asszonyát.

Aratók csak, koránkelõk
Árpatoklász közt kaszálva
Hallják a dalt, a messzezengõt
Folyókanyar felõl tisztán
Elõttük Camelot.
S Hold fényénél fáradt munkás
Vígan kévét köt a réten
Hallja a dalt, súgja:
"Tündér Shalott asszonya".

Ott szövöget õ nap mint nap
Tarkaszínü bûvös szõttest.
Suttogó hang szóla hozzá:
Átok rajta, indulni kell,
Mert várja Camelot.
Nem tudhatja, mi az átok,
Így hát tovább szõdögél,
Semmi mással nem törõdik
Shalott asszonya.

S mindenféle furcsa árnyak
mindig õelõtte függõ
Fényes tükrében lebegnek
Lát kanyargó országutat
Iránya Camelot.
Olykor meg a kék tükörben
Lovagok is közelednek.
Nincsen igaz, hû Lovagod,
Shalott asszonya!

Ám õ vígan szövi tovább
Mit a bûvös tükörben lát,
Máskor gyakran csöndes éjjel
Gyászmenet jõ, tollak, fények,
Zene, céljuk Camelot.
Vagy ha Hold süt feje fölött,
Ifjú pár jött, boldogságos.
"Elég már az árnyakból!" - szólt
Shalott asszonya.

Nyíllövésre birtokától
Árpakévék közt egy lovas,
Lombok közt a nap szikrázott,
S kinek rézpáncélja izzott:
Bátor Lancelot.
Egy lovag, szíve örökké hû
Pajzsán hordott asszonyához,
Amint feltûnt sárga mezõn
A távolban Shalott.

Fényes, dús szemöldje izzik,
Csataménje fényeslábú;
Sisakjából elõvillant
Szénszín haja szélbe röppen,
Célja Camelot.
A partról és a folyóból is
Kristálytükörbe pillantott,
"Tíra-raram" -- a folyónál
Dalolt Lancelot.

Az asszony felállt, szövést letett,
Hármat lépett szobájában,
Sisakot látott és tollat,
Elõtte Camelot.
Leszakadt a szõttes, foszlott;
Tükre szilánkokra tört;
"Elért hát az átok!" -
kiált Shalott asszonya.

Vad keleti szélgyötörte
Fakósárga fák pusztultak,
A széles ár a partjain sír.
Sûrû esõ hull az égbõl
Ázik Camelot.
Jõ az asszony, csónakot lelt
Fûzfasátor alatt hagyva,
S felírja a hajóorra:
Shalott asszonya.

S lenn, hol szélesebb a vad víz,
Mint transzba esett merész látnok,
Önnön balvégzetét látva
Az asszony elrévülve nézi:
Elõtte Camelot.
S mire vége lett a napnak,
Lánc eloldva, õ alélva;
A széles ár elsodorta
Shalott asszonyát.

Dal csendült föl, gyászos és szent,
Énekelt õ zengve s halkan,
Míg a vére meg nem dermedt,
S míg a szeme elsötétült,
Elõtte Camelot.
Mire elérte a dagály
A folyóparti elsõ házat
Dalait dúdolva megholt
Shalott asszonya.



Torony alatt, balkon alatt,
Kert falánál, folyosónál,
Ragyogó alakként lebeg
Holtsápadtan nagy házak közt
Várja Camelot.
Lovag, Polgár, Úr és Úrnõ
Folyópartra kisétáltak
Olvassák a hajóorron:
Shalott asszonya.

Ki ez? Mi ez? Kérdezgetik
és a fényes palotában
Királyi vígságnak vége;
Riadtan keresztet vetnek,
A lovagok, ó, Camelot.
Csak Lancelot tünõdik kissé,
Így szól: "Milyen szép az arca;
Irgalmas Isten kegyeltje
Shalott asszonya."

(ford.: Vida Andi)

Tovább...