Lord Tennyson: Shalott asszonya

A folyó partján végtelen
Széles árpa-, zabmezõk
Messzi dombok ékei;
S ahol útjuk végetér,
Soktornyú Camelot.
Föl-le járnak ott a népek,
Nyíló liliomot néznek
S arra ott egy kerek sziget,
Minek neve Shalott.






Fehér füzek, rezgõ nyárfák,
Röpke szellõ, homály reszket
Az örök-futó hullámon át
A szigetnél a folyóvízben
Iránya Camelot.
Négy szürke fal, szürke tornyok,
Vadvirágos rétre nézõk,
És a sziget némán rejti
Shalott asszonyát.

Aratók csak, koránkelõk
Árpatoklász közt kaszálva
Hallják a dalt, a messzezengõt
Folyókanyar felõl tisztán
Elõttük Camelot.
S Hold fényénél fáradt munkás
Vígan kévét köt a réten
Hallja a dalt, súgja:
"Tündér Shalott asszonya".

Ott szövöget õ nap mint nap
Tarkaszínü bûvös szõttest.
Suttogó hang szóla hozzá:
Átok rajta, indulni kell,
Mert várja Camelot.
Nem tudhatja, mi az átok,
Így hát tovább szõdögél,
Semmi mással nem törõdik
Shalott asszonya.

S mindenféle furcsa árnyak
mindig õelõtte függõ
Fényes tükrében lebegnek
Lát kanyargó országutat
Iránya Camelot.
Olykor meg a kék tükörben
Lovagok is közelednek.
Nincsen igaz, hû Lovagod,
Shalott asszonya!

Ám õ vígan szövi tovább
Mit a bûvös tükörben lát,
Máskor gyakran csöndes éjjel
Gyászmenet jõ, tollak, fények,
Zene, céljuk Camelot.
Vagy ha Hold süt feje fölött,
Ifjú pár jött, boldogságos.
"Elég már az árnyakból!" - szólt
Shalott asszonya.

Nyíllövésre birtokától
Árpakévék közt egy lovas,
Lombok közt a nap szikrázott,
S kinek rézpáncélja izzott:
Bátor Lancelot.
Egy lovag, szíve örökké hû
Pajzsán hordott asszonyához,
Amint feltûnt sárga mezõn
A távolban Shalott.

Fényes, dús szemöldje izzik,
Csataménje fényeslábú;
Sisakjából elõvillant
Szénszín haja szélbe röppen,
Célja Camelot.
A partról és a folyóból is
Kristálytükörbe pillantott,
"Tíra-raram" -- a folyónál
Dalolt Lancelot.

Az asszony felállt, szövést letett,
Hármat lépett szobájában,
Sisakot látott és tollat,
Elõtte Camelot.
Leszakadt a szõttes, foszlott;
Tükre szilánkokra tört;
"Elért hát az átok!" -
kiált Shalott asszonya.

Vad keleti szélgyötörte
Fakósárga fák pusztultak,
A széles ár a partjain sír.
Sûrû esõ hull az égbõl
Ázik Camelot.
Jõ az asszony, csónakot lelt
Fûzfasátor alatt hagyva,
S felírja a hajóorra:
Shalott asszonya.

S lenn, hol szélesebb a vad víz,
Mint transzba esett merész látnok,
Önnön balvégzetét látva
Az asszony elrévülve nézi:
Elõtte Camelot.
S mire vége lett a napnak,
Lánc eloldva, õ alélva;
A széles ár elsodorta
Shalott asszonyát.

Dal csendült föl, gyászos és szent,
Énekelt õ zengve s halkan,
Míg a vére meg nem dermedt,
S míg a szeme elsötétült,
Elõtte Camelot.
Mire elérte a dagály
A folyóparti elsõ házat
Dalait dúdolva megholt
Shalott asszonya.



Torony alatt, balkon alatt,
Kert falánál, folyosónál,
Ragyogó alakként lebeg
Holtsápadtan nagy házak közt
Várja Camelot.
Lovag, Polgár, Úr és Úrnõ
Folyópartra kisétáltak
Olvassák a hajóorron:
Shalott asszonya.

Ki ez? Mi ez? Kérdezgetik
és a fényes palotában
Királyi vígságnak vége;
Riadtan keresztet vetnek,
A lovagok, ó, Camelot.
Csak Lancelot tünõdik kissé,
Így szól: "Milyen szép az arca;
Irgalmas Isten kegyeltje
Shalott asszonya."

(ford.: Vida Andi)