G. G. Marquez: A világ legszebb vizihullája

A gyerekek, akik elsõként pillantották meg a tenger színén némán és feketén közelgõ tömböt, ellenséges hajónak vélték. Aztán mivel sem zászlót, sem árbo-cot nem láttak rajta, azt hitték, bálna. Csak miután megállapodott a fövenyen, s lehántották róla a sargasso-szövevényt, a medúzák rostjait, apró halrajok és hajóroncsok ráragadt maradványait, akkor vették észre, hogy egy vízihulla.



Már az egész délutánt végigjátszották vele, betemették a homokba, majd újra kikaparták, amikor valaki véletlenül meglátta õket, és felverte a hírrel a falut. A férfiak, akik a vállukon vitték a legközelebbi házig, érezték, hogy nehezebb min-den eddig ismert halottnál, majdnem olyan súlyos, mint egy ló, hát azt gondol-ták, biztos túl sokat lötykölõdött már a vízben, és teleszívódtak a csontjai. Ami-kor kiterítették a padlón, azt is láthatták, hogy mindenkinél nagyobb, alig fért be a házba, de hát - gondolták - úgy látszik, a továbbnövekedés képessége egyné-mely vízihullának már a természetében van. Tengerszaga volt, és csak az alakjából lehetett emberi tetem mivoltára következtetni, mivel bõrét moszat- és sárpáncél borította.

Nem kellett lemosniuk az arcát hozzá, hogy tudják, nem idevalósi. A kies földnyelv csücskében alig húsz elszórt, virágtalan, kõudvaros deszkaházból állt a falu. Oly kevés volt a föld, hogy az anyák állandó rettegésben éltek, nehogy elvi-gye a szél a gyerekeket, s még az évek során elhunyt kevés halottjukat is kényte-lenek voltak lehajítani valamelyik szurdokba. A tenger azonban szelíd volt és bõkezû, és az összes férfi elfért hét csónakban. Így hát amikor a vízihullára akadtak, csak végignéztek egymáson, máris láthatták, hogy mind megvannak.

Aznap este nem szálltak tengerre dolgozni. Amíg a férfiak a szomszéd fal-vakban tudakolták, nem hiányzik-e valaki, az asszonyok a vízihullára vigyáztak. Eszpartófû-csomókkal ledörzsölték róla az iszapot, kigubancolták hajából a mélytengeri töviseket, és pikkelyezõkéssel lekaparták róla a moszatot. Mialatt ezt végezték, megfigyelték, hogy a növényzet távoli tengerekrõl, mély vizekbõl való, ruhája pedig cafatokra rongyolódott, mintha korallok útvesztõiben hajózott volna. Azt is megfigyelték, hogy méltósággal viseli halálát, vonásai ugyanis nem hasonlítottak sem a tengerbe fúltak magányos arcára, sem a folyami hullák red-ves, nyomorúságos ábrázatára. Ám csakis amikor teljesen .megtisztították, csak akkor ébredtek tudatára, micsoda férfi is volt, és ettõl elakadt a lélegzetük. Nem-csak hogy a legmagasabb, a legerõsebb, a legférfiasabb s a legjobb alkatú volt, akit csak valaha láttak, hanem hát hiába nézték, be sem fért képzeletükbe.

A faluban nem találtak akkora ágyat, hogy lefektessék, sem olyan erõs asztalt, hogy felravatalozzák. Nem ment rá sem a legtermetesebb férfiak ünneplõ nad-rágja, sem a legtestesebbek vasárnapi inge, sem a legnagyobb lábúak cipõje. Túlméretezett szépségétõl lenyûgözve elhatározták hát az asszonyok, hogy jó-kora darab farvitorlából nadrágot, kendervászonból meg inget varrnak neki, hogy méltóan élhesse tovább halálát. Amint így körben ülve varrtak, s egy-egy öltés között a holttestre pillantottak, úgy érezték, soha még ilyen makacs nem volt a szél, sem a Karib-tenger ilyen sóvár, mint akkor este, és feltételezték, hogy ezek a változások összefüggésben állnak a halottal. Arra gondoltak, hogy ha ez a nagyszerû ember itt élt volna a faluban, az õ házának lettek volna a legszélesebb kapui, a legmagasabb teteje és a legkeményebb padlója; az õ ágykeretét hajóbor-dákból ácsolták volna vas csapszegekkel, s az õ asszonya lett volna a legboldo-gabb. Azt gondolták, akkora tekintélye lett volna, hogy puszta szavára elõjönnek a tengerbõl a halak; és oly hévvel munkálkodott, hogy forrást fakaszthatott volna a legkopárabb kõbõl, virágot a szurdok ölébõl. Titkon összevetették õt férjeik-kel; úgy gondolták, egész életükben nem tudnának annyit végezni, mint õ egyet-len éjjel, s végül, a szívük mélyén, már megvetették õket, mint a föld legsat-nyább, legsilányabb teremtményeit. A képzelgés ezen útvesztõiben tévelyegtek már, amikor a legöregebb asszony, aki - éppen mert a legidõsebb volt - kevesebb szenvedéllyel, mint szánalommal szemlélte a vízbefúltat, felsóhajtott:

- Olyan istvános képe van!

Igaza volt. Legtöbbjük, ahogy még egy pillantást vetett felé, ráeszmélt, hogy csakis így hívhatják. A makacsabbja, vagyis a fiatalabbja, kitartott ugyan amellett, hogy majd ha felöltöztetik, és virágok közt fekszik lakkcipõben, még Lautaro is lehet a neve. Hiú remény volt. Kevésnek bizonyult a vászon, a nadrágot rosszul szabták, és még rosszabbul varrták, szûk lett neki, szívének rejtett feszülésétõl pedig lepattogtak az inggombok. Éjfél után elvékonyodtak a szél füttyei, és a tenger visszaesett szerdai álmatagságába. A csend véget vetett az utolsó kétsé-geknek is: István volt bizony. Az asszonyok, akik öltöztették, akik fésülték, akik a körmét vágták, és a szakállát kefélték, nem tudták elfojtani a szánalom rezdülé-sét, amikor porba hullásába kénytelen-kelletlen belenyugodtak. És akkor rádöb-bentek, mily boldogtalan lehetett szegény ezzel az irdatlan testével, ha még hol-tában sem hagyja nyugodni. Már látták is, egész életében arra ítélve, hogy félol-dalt nyomakodjon be az ajtókon, hogy felhorzsolja minden szemöldökfa, hogy a vendégségben állva maradjon, nem tudva, mit kezdjen pufók, rózsaszín tengeriökör-kezeivel, miközben a háziasszony a legvaskosabb ülõalkalmatossá-got keresve, holtra váltan kérleli: üljön le ide, István, kérem szépen; õ pedig a falnak támaszkodva mosolyog: hagyja csak, asszonyom, nagyon jól megvagyok így is; sajgó sarokkal és az untig elismételt mondókától már égõ háttal, hagyja csak, asszonyom, jól vagyok így; csak azért, hogy szégyenszemre össze ne rogy-jon alatta a szék, s talán még csak nem is sejti, hogy akik az imént marasztalták: ne menj még, várd meg legalább, amíg felforr a kávé, majd összesúgnak utána: végre elment ez a behemót kelekótya, jaj de jó, elment a szép félcédulás. Ezt gondolták az asszonyok a holttest körül, kevéssel virradat elõtt. Késõbb, amikor letakarták az arcát egy kendõvel, hogy ne zavarja a fény, annyira végképp halott-nak, annyira védtelennek, annyira hasonlatosnak látták saját férfiaikhoz, hogy szívükben megnyíltak a könnyek elsõ csatornái. Elõször az egyik legfiatalabb sírta el magát. A többiek, egymást buzdítva, a sóhajtozásból jajveszékelésbe csaptak, és minél jobban zokogtak, annál nagyobb sírhatnékjuk támadt, mert egyre istvánabbá lett szemükben a vízihulla, s úgy elsiratták, hogy a végén a föld leggyámoltalanabb, legszelídebb, legalázatosabb embere lett belõle, szegény Ist-ván. Ezért, amikor a férfiak visszatértek a hírrel, hogy a vízbefúlt egyik szomszéd faluba se való, az asszonyok ujjongó megkönnyebbülést éreztek a könnyeik között.

- Áldott legyen az ég - sóhajtoztak -, akkor a miénk!

A férfiak csak holmi asszonyi idétlenségnek vélték ezt a hûhót. Az egész éj-szakai kutatástól kimerülten egy vágyuk volt csupán, hogy végre megszabadulja-nak a betolakodótól, mielõtt fellángolna a szilaj nap, a kopár, szellõtlen nappal. Árboc- és vitorlarúd-maradékokból rögtönzött hordágyat eszkábáltak össze, vastag csarnokkal jól megkötözték, hogy elbírja a test súlyát a szurdokig. Boká-jára teherhajó horgonyát akarták kötni, hogy akadálytalanul érjen feneket a leg-mélyebb tengerben, ahol a halak vakok, és a búvárok belehalnak a honvágyba, s ahonnét gonosz áramlat vissza nem hozhatja a partra, mint más holttestekkel már megesett. Ám minél inkább siettek volna, annál több idõhúzó bolondságot eszeltek ki az asszonyok. Riadt tyúkok módjára kapirgáltak a ládafiában holmi tengeri amulettek után; az egyik itt lábatlankodott, merthogy jó szelet hozó ska-pulárét akarna a halottra aggatni, a másik amott, mert úgymond, tájoló karkötõt csatolna rá, s a sok "menj innen, asszony, ahol nem vagy útban; no nézd csak, még rálöksz az elhunytra" dohogásban a férfiak máját feszegetni kezdte a gyanú, s megindult a zsörtölõdés, minek ide ez a sok oltárra való cicoma egy idegen halott miatt; hisz így is, úgy is felfalják a cápák, akármennyi pólyába s fityegõbe bugyolálják is; ám az asszonyok csak tovább dugdosták, egymásba botolva hoz-ták-vitték vásári ereklyéiket, megannyi sóhajtásban eresztve ki magukból, ami ki nem jött a könnyekkel, míg végül a férfiakból csak kicsattant: mióta szokás ek-kora hûhót csapni holmi kóbor halottért, senki fia vízihulláért, rakás szarért! Ak-kor az egyik asszony, akit felháborított ennyi érzéketlenség, lehúzta a halott arcáról a kendõt, s erre a férfiaknak is elállt a lélegzetük.

István volt. Mondani sem kellett, felismerték. Ha azt mondják nekik, Sir Walter Raleigh, tán rajta is elámulnak, gringó akcentusán, vállán nyugvó papagá-ján, kannibálölõ mordályán, de nem úgy, mint Istvánon, az csak egyetlenegy van a világon, és íme, ott feküdt, akár a partra dobott hal, mezítláb, kinõtt siheder-nadrágban, azokkal a göcsörtös körmeivel, amin csak bicska fogna. Elég volt arcáról lerántani a kendõt, hogy rögtön lássák: röstelkedik, nem tehet róla, hogy ilyen nehéz és ilyen szép, s ha tudta volna, hogy ez !esz belõle, rejtettebb zugot keres magának a vízbefúláshoz, komolyan mondom, magam kötöttem volna a nyakamba a gályahorgonyt, s levetettem volna magam a sziklafalon, csak olyan-formán, mint aki akarja is, nem is, csak hogy ne lennék most terhükre ezzel a szerdai halottal, ahogy maguk mondják, ezzel az undorító kukaceledellel, amihez semmi közöm. Létmódjában annyi igazság volt, hogy még a leggyanakvóbb fér-fiak is, azok, akik abbeli rettegésben töltötték hangyaszorgos éjszakáikat a tenge-ren, hogy asszonyaik majd megunnak õvelük álmodni, és inkább vízbefúltakkal álmodnak, még ezek is, de az ennél keményebbek is mind velejükig megrendültek István nyíltságától.

Így történt, hogy a legeslegszebb temetést rendezték neki, amit csak egy vízihulla-lelencnek el tudtak képzelni. Néhány asszony, aki virágért ment a szomszéd faluba, más asszonyokkal tért vissza, akik nem akartak hinni a fülük-nek, ám õk is virágért indultak, amint a halottat megpillantották, s ezek is újakat hoztak, s megint újakat, mígnem annyi volt már a virág és a nép, hogy lépni is alig lehetett. Legvégül pedig sajnálták volna így árván bocsátani vissza a vízbe, hát apát és anyát választottak neki, a legjelesebbek közül; mások testvérükké, unokaöccsükké és nagybátyjukká fogadták, úgyhogy az õ révén rokonságba ke-rült egymással az egész falu. Néhány tengerész, aki a távolból hallotta a nagy sí-rás-rívást, elvétette az útirányt; s olyanról is tudnak, aki a fõárbochoz kötöztette magát, céges-régi szirénmesékre emlékezve. Miközben azon marakodtak, kinek jusson a megtiszteltetés, hogy a vállán viheti le a szurdok meredek lejtõjén, a fér-fiak és az asszonyok elsõ ízben döbbentek rá utcáik vigasztalanságára, udvaruk kopárságára, álmaik szûkösségére, szemben halottjuk ragyogásával, szépségével. Horgony nélkül dobták le, hogy visszatérhessen, ha akar, és amikor csak akar, és mindannyian visszafojtották a lélegzetüket arra az évszázadtöredékre, míg a test a szakadék fenekére ért. Nem kellett egymásra nézniük, anélkül is tudták, hogy többé már csonkítatlanok soha újra nem lehetnek. De azt is tudták, ettõl fogva minden másképpen lesz, házaiknak szélesebb lesz a kapuja, magasabb a teteje és keményebb a padlója, hogy István emléke szabadon járhasson-kelhessen, ne üsse be fejét a szemöldökfába, és ezután senki se merje susmogni: meghalt a behemót kelekótya, de kár, meghalt a szép félcédulás, mert õk most vidám-tarkára fogják festeni a homlokzatokat, hogy megörökítsék István emlékét, és derékroppanásig fognak forrást kaparni a kövekbõl, virágot ültetni a szurdok ölében, csak azért, hogy az eljövendõ esztendõk hajnalain a nagy hajók utasait mélytengeri kertek sûrû illata ébressze, és a kapitány is kénytelen legyen lejönni parancsnoki hídjá-ról, gálauniformisában, asztrolábiumával, sarkcsillagával és hadi érdemrendjei füzérével, s a Karib-tenger horizontján arra a rózsafedte fokra mutatva tizennégy nyelven magyarázza: nézzék, az ott, ahol most olyan szelíd a szél, hogy az ágyak alá kuporodik aludni, ott, ahol úgy ragyog a nap, hogy a napraforgó nem tudja, merre forogjon, igen, az ott az István faluja.

Dely István fordítása