Canso Redondo

Látod, te vagy az aki felmerül
e lágy béke telített estben.
Sejlô arcod tekintete rám borul,
s hangodat vélem hallani a fákon.
Emléked elragad és lelkesedni hív,
álmodni rólad most nem nehéz.

Rózsák és akácfák illata súlyos és nehéz,
Kusza színük az éj sötétjébe merül,
benne elvegyülni, engem is hív.
Ízes harmónia motoz az estben,
a pihegô csönd elalszik a fákon,
s a világra, összefogni, csillagég borul.






A valós létre is szárny borul.
Repülni tanul, hogy ne legyen nehéz.
És határok mosódnak szét a fákon,
ahogy új dimenziók tárába merül.
Janus arcát felfedi az estben,
e könnyed lebegés, mire az éj hív.

De minden táj mégis, csak téged hív
de mindegyik képe csak rám borul.
Mert egyedül ülök egy padon az estben,
és egyedül ülni egy padon nehéz.
Ma bennem a léted megmerül,
és a te hangod hallom fönt a fákon.

Most csillag pihen meg a fákon,
és az éltetô álmok várába hív.
Amíg a fény a zöld erekbe merül,
a képzelet a realitásra lágyan ráborul,
s röptét megszakítani igen nehéz.
Így vagy hát enyém a nyári estben.

De te mégis vonj határt a máló estben!
Szólj át biztatón a néma fákon,
mert vallani néked bilincsvert nehéz!
A való hozzád, és menekülni is hív,
hisz álom vagy csupán mely rám borul,
képzelet melybôl a remény felmerül.


Vég nélkül, folyton, elborul és merül
A lehetôségek léte e nehéz estben.
Az álom felolvadni, a fákon át hív…