Egy kisbaba naplója

2010. február 24.
Hajnalban azzal ébresztettem anyukámat, hogy a fülébe ordítottam: RÉTEST!!!
Nem értem miért kellett letorkolnia. Ha halkabban mondom fel sem ébred…

November 20.Ma reggel apukám meg akart tanítani sziszegni. Én az ágy egyik végéből lestem mit csinál, ő pedig a másik végéből mosolygott rám és sziszegett. Mivel nagyon tetszett a dolog, megpróbáltam utánozni. Felsorakoztattam minden addig tanult hangot és szájmozgást, cuppantottam, nyálaztam, csattogtam, kattogtam, de sehogy sem akart sikerülni a mutatvány. Na erre csillant egyet a szemem, elrugaszkodtam, nekilendültem és tőlem (még!) meg nem szokott gyorsasággal átvágtáztam az ágyon. Meglendítettem a karom és pofon vágtam az apámat. Ha én nem tudok sziszegni, akkor ő se tudjon!

október 28.
Borzasztó dolog történt!
Berekedtem és elment a hangom. Így aztán nem tudom érvényre juttatni az akaratom. Hiába csérogok, senki sem hallja meg. Akkor megpróbálok sírni, de a siránkozásom én sem hallom meg, nemhogy a szüleim! Aztán felkapcsolok ordításra, mire végre bejön valaki és azt kérdezi: - Valami baj van, kicsikém?
- Hát köszi a kérdésed, csak annyi, hogy már fél órája a karodban szeretnék lenni ahelyett, hogy itt a kiságyban torzulok.
Hogy most mi lesz???


október 14.
Már olyan nagy vagyok, hogy az anyukám rám mer bízni egy kiflivéget. Vendégségben voltunk, amikor először megkínáltak. Beleültettek a hurcimba és a kezembe adták. Egyedül foghattam! Egy igazi gasztronómiai csodát éltem át! Nyálaztam, nyammogtam, haraptam, és közben élveztem az ízeket.
Miután anyukám meggyőződött róla, hogy ez nem veszélyes dolog, minden reggel kapok egyet. Sőt, a séták alkalmával is, amikor már nem bírok a babakocsiba maradni, ami persze újra a babakocsihoz köt.
Egy idő után anyu elbizonytalanodott bennem. Amikor nagyobb falatot harapok, és azt nyelés nélkül követi a következő és a következő, - mivel egyelőre a harapást jobban élvezem, mint a nyelést- el akarja vonni a figyelmem, hogy közben ne jusson eszembe újra harapni. Na ettől teljesen kiborulok! Eldobom a kiflikét (amit később megbánok) és elkezdek ordítani, hogy – tessék, vegye ki a falatot a számból, ha már úgy sajnálja tőlem! És amikor ezt meg is teszi, akkor én úgy halálra sértődöm, hogy már hiába akar új kiflivéget adni, nekem már csak azért sem kell!
És ez így megy minden reggel.
Most próbáljak meg nyelni is a harapás után, vagy ne legyek annyira sértődékeny?


szeptember 7.
Nőtt egy pattanás a derekamon. Produkáltam hozzá egy kis hőemelkedést és köhögést, máris bárányhimlőnek diagnosztizálták.
Szegény szüleim jól megijedtek, apukám már rohant volna kesztyűt venni, nehogy elvakarjam a kiütéseket, de a többi pötty csak nem jött. Az az egy is halványodott és a nagy ijedtség láttán a köhögést is inkább visszafojtottam. Bizonygattam, hogy nincs vész, egész nap visongtam és jó kedvet tettettem mire végre lenyugodtak a kedélyek.
De hogy lázam mitől volt? Lehet, hogy látens himlős vagyok?


augusztus 18.
Meguntam az egyedül létet! Állandóan arra várni, hogy visszaadják az elgurult labdát, hogy kiválasszák mivel játsszak és hogy csak messziről nézhessem a kihúzható fiókokat, a csábító hifit a sok gombbal, a hangfalat, a lelógó függönyt és a sarokban pihenő porszívót. És a konnektorokról még nem is beszéltem!
Szóval úgy döntöttem elindulok. Na nem a talpaimon- az még túl korai lenne –csak úgy, mint a katonák, kúszva. Először igen nehezemre esett összerendezni a mozgásomat, de egy hét alatt olyan tökélyre fejlesztettem új tudományom, hogy ma már átküzdöttem magam a gyerekszobából a nappaliba.
Úgy érzem enyém a világ!

július 30.

Megpróbáltak megnevelni a szüleim!
Babakocsival sétálni vittek. Egy darabig tűrtem a dolgot, higgyék csak azt milyen rendes babájuk van, de egy idő után betelt a pohár. Sírni kezdtem, de hiába. Nagyobb sebességre kapcsoltam, de üres fülekre talált. Végül már ordítottam mire végre kivettek. Mondtam nekik, hogy kár a gőzért, legközelebb megspórolhatnának nekem néhány könnycseppet!
Alig nyugodtam meg a kezükben, bementünk egy épületbe, ami valahonnan ismerős volt. Nagyon rossz érzés fogott el. Tudtam, hogy jártam már itt, de valószínűleg elég régen mert nem ugrott be semmi konkrét emlékkép, csak az a rossz érzés nyomasztott. Erre a szüleim letettek és elkezdtek vetkőztetni. Maradni akartok? – zokogtam, de mintha meg sem hallanák. Aztán rátettek arra a hálós nyavalyára ami úgy nyomja a hátam és akkor beugrott minden. Annál a kétszínű nőnél vagyunk aki először mosolyog, aztán meg szurkál! Gondoltam most észnél leszek és nem hagyom magam becsapni! Már akkor el kezdtem üvölteni amikor apu letett az ágyára. Kiabáltam is , hogy azonnal vegyen fel, ne hagyja, hogy bántson. Nyújtottam a kezem felé, de hiába. A nőci elkezdte nézegetni a lábaimat, biztos kereste a helyet hova szúrjon. Teljesen berezeltem. Összeszedtem minden erőmet és sikítottam, üvöltöttem, ordítottam ahogy a torkomon kifért!
Bejött. Apu felvett és kimentünk. Az öltözés közben sem hagytam abba, nehogy eszébe jusson utánam jönni. Ha tudom, már sokkal hamarabb alkalmaztam volna ezt a módszert!
Legközelebb nem lesz rám panasz!